- Azt hiszem, ez az egyetlen olyan szlovák ünnep, amikor megdobban a szívem és lenne kedvem valóban megemlékezni - szólt, kávéját kortyolgatva a borús, november tizenhetediki reggelen.
A bársonyos forradalom.
Hajszálpontosan, a sejtjeibe íródva él belül az emlék, hogy ő, hatévesen, hogyan vett részt benne. Emberek tömege, emelkedett hangulat, Václav Havel a Lodiar bevásárlóközpont tetején szónokol, ő, kislányként édesapja nyakában ülve (ez utóbbi, a tényeket és realitásokat sokadszorra is végiggondolva, valószínűleg eltér a valóságtól, de nem a valóság a fontos, hanem a beíródott élmény).
És érezte, hogy most valami nagyon fontos történik. Hogy mindannyian, akik ott vannak, tenni akarnak magukért.
Mára pedig egészen biztos benne, hogy számára ott kezdődött minden, ami a demokráciáról, önrendelkezésről, hatáskörön túli vezetésről, emberek jó ügyek mellé állításáról szól.
Hogy ott megtanult valamit, ami személyes és társadalmi egyszerre. Hogy a történelem varázslatos szövedéke akkor, abban a néhány órában, az identitásának legmélyebb részét járta át, gyerekként, tudatlanul, és hogy az a néhány óra élete végégi meghatározó hajtóerőként jelenik majd meg.
És ez így is történt. Mert a szerepeink, a forradalmár szerepünk is, életeseményeken keresztül formálódnak.
A bársonyos forradalom tanítása örök. Václac Havel alakja nekünk, a valaha volt Csehszlovákia területén élőknek, hiszem, hogy egy olyan kortalan útmutató, amely irányt és erőt is ad affelé, hogy a boldogulásunkhoz az egyéni felelősségvállaláson keresztül vezet az út:
"1978-ban írtam egy esszét a „Hatalom nélküliek hatalmáról” (Moc bezmocných) feltárva a hatalomnélküliség kiaknázatlan lehetőségét. Arról írtam, milyen felbecsülhetetlen előnyökkel járna – még egy erősen elnyomó állam esetében is –, ha mindannyian úgy döntenénk, hogy szembeszállunk a minket körülvevő hazugságokkal, és úgy döntenénk, hogy mi magunk, személy szerint igazságban akarunk élni. Sokan mondták, ilyen ötlete csak egy olyan csalódott cseh Don Quijoténak lehet, aki ledönthetetlen szélmalmokkal próbál viaskodni. Sok szempontból indokolt volt ez a szkepticizmus.
És mégis, tizenegy évvel azután, hogy megírtam, mire képesek a hétköznapi emberek, ha igazságban akarnak élni, tanúja és részese lettem egy sor fantasztikus eseménynek, amely végigsöpört a régión, köztük saját országomon. A később bársonyos forradalomnak elnevezett időszakban a csehek és a szlovákok szembeszálltak a hivatalos erőszakkal, és 1989 novemberében rövid idő alatt ledöntötték a hazugság sérthetetlennek látszó bástyáját. Az egész alig egy hét alatt történt. A forradalom után az a megtiszteltetés ért, hogy én lehettem demokrácia felé tartó hazám elnöke. Ma a világon több millióan élnek abban a hiedelemben, hogy körülöttük soha semmi nem fog megváltozni. De emlékezniük kell arra, hogy a lázadásokhoz – amelyek 1989-ben egész Kelet-Európát megmozgatták – a hétköznapi emberek egy-egy tette is hozzájárult, és ezek összessége tette elkerülhetetlenné a változást."
(Václav Havel, Részlet a Civil bátorság című könyv előszavából. HVG Kiadó, 2011)
