A minap beszélgettem egy kedves barátnőmmel, és felmerült a hogylétünk sokféle megosztásai között, hogy ő, ha igazán és mélyen magába néz, azt szeretné, hogy a karácsonyt radírozzák ki a naptárból, alhassa át azt a napot, ne is kelljen készülni rá, ne is kelljen beszélni róla, csak egyszerűen felejtsük már el. Mert mindenhonnan az árad, hogy ezen a napon a szeretetnek, a terítéknek, a vacsorának, a sminknek, a gyerekek mosolyának és minden másnak is tökéletesnek kéne lenni, ehelyett pedig mi van? Feszültség, nem-tökéletes vacsora, hisztis gyerekek és kudarcélmények hada.
Ez nem egyedi érzés, abban egészen biztos vagyok. Nem vallási kérdés. Nem felvilágosult antiglobalista divatirányzat, nem kamaszkori, emós hangulatú lázadás. Hanem egy családi örökségből hozott, jó adag félelem találkozása a világ és az egyház elvárás-rendszerével, valamint a saját gyermekei felé érzett kötelességtudattal. Ha mindezeket mint illatos mézeskalácstésztát összegyúrjuk, egy óriási tehetetlenség-érzés áll össze. S mit lehessen tenni?
Számomra nagyon nagy megkönnyebbülést hozott, amikor lehullt a lepel arról a titokról, hogy a karácsonyfa felállításánál vagy a hal elkészítésénél majdnem minden családban történik összeveszés. Meg az is, amikor sokaktól hallottam, hogy küzdenek a tökéletesség-nyomással, és nem tudják gombnyomással szabályozni, maximumra tekerni ezen a napon a szeretetüket.
Azt is felemelő volt látni, hogy van olyan hozzám közel álló ember, aki nem karácsonyhoz köti az szeretetének az ajándékkal való kifejezését, hanem legjobban egy átlagos hétköznapon tud ajándékot adni.
Nos, hogy idejekorán feloszlassam az olvasói illúziókat: nem találtuk meg a megoldást. Ücsörögtünk egy darabig a csodafinom sütik fölött és kacarásztunk például azon, hogy elképzeltük: Gábriel arkangyal ül egy közvetítőkocsiban és válogat, hogy milyen karácsonyi esemény kerüljön a Jóisten képernyőjére, aki nézi-nézi, mi minden törétnik a világban ("á, ez uncsi, itt csak a Mennyből az angyalt éneklik, ott ajándékokat bontogatnak, amott a hallal szenvednek, még amott nincs mit az asztalra tenni, itt pókereznek, emitt veszekednek, amott meg átaludták a napot"), aztán megállapítottuk, hogy ha az ellenállás oly nagy, hogy még csak nincs is szándék a változtatásra, akkor az elfogadáson kívül nincs más alternatíva.
Az gyanítom, hogy segít, hiszen másokkal szemben is szokott segíteni, ha megértőek tuduni lenni. Úgymint megértőnek lenni önmagunkkal. Megengedni az összes ellenállást és hisztit, kíváncsinak lenni az eredetére és kiváltójára, valamint empátiát ajándékozni önmagunknak.
Aztán, ha már nagyon kezdenek összecsapni a hullámok, biztosan segít az is, ha a szabadságunkba kapaszkodunk. Most itt vagyok és ezt tudom azni, de megtehetném tulajdonképpen azt is, hogy kisétálok az ajtón...
Az is segít egész biztosan, hogy ha arra érzünk nyomást, hogy adjuk a szeretetet nagy mennyiségben, de ez nem megy, akkor merünk kérni, például egy ölelést, azoktól, akik hozzánk közel állnak vagy éppen ott vannak velünk fizikailag.
És az is, hogyha arra törekszünk, ami a saját mércénkkel mérve, itt-és-most megüti az "elég jó" szint minimális értékét. Vagyis: lehet, hogy nem lesz tökéletes rántott hal cicomás süteményekkel, de a paprikás krumpli, ami helyette készül, tökéletesen szeretetteljes lesz.
Hát ezek jutottak most eszembe.
Aki humorosan szeretné magában kibontakoztatni a hisztit (hogy nehogy bent maradjon és marcangoló indulattá váljon), annak ajánlom ezt a dalt - szigorúan kép nélkül, mert a rajzok, szerintem, ártalmasak.
Aki az ügyben olvasgatna még, hogy mit jelent megértőnek lenni önmagunkkal, annak Pál Feri ez ügyben is tud mondani még többet.
Aki pedig az "elég jó" kifejezést szeretné mélyebben megérteni, a fogalom eredete végett keresse Bruno Bettelheimet.
