Önarckép

Fotóztam ma délelőtt, kedves embereket gyönyörű tájban, nemes célra, félprofi-félamatőr jóbarátként. 

"Ha nagyon őszinte akarok magammal lenni, ez az egész felér számomra egy önismereti folyamattal" - mondta a vége felé az egyik alanyom. 

S valóban. A fotózás csak egy kicsit szól a fények, árnyékok, színek és kompozíció megragadásáról, bár ezekkel való bánásmód sem mellékes. 

Hogy miről szól még? Másodsorban a fotós és az alany kapcsolatáról. Akkor lehet szép képeket rajzolni, ha egyre közelebb és közelebb merünk kerülni egymáshoz, egyfajta intim viszony alakul ki a kamerán keresztül és aztán ez mutatkozik meg a képek kisugárzásából is. 

Harmadsorban pedig igen, az alany saját magával való viszonyáról szól. Hogyan tudja magában megtalálni és megmutatni azt, amit megmutatnivalónak talál, mennyit mer levetni a ruhái és a gátlásai közül, mennyire tudja átadni magát, melyik arcát akarja éppen megmutatni. 

Sok feladatom, találkozásom, felkérésem szól mostanában a képekről: pillanatképnek hívtuk egy szervezetfejlesztési diagnózis tartalmát, portrékat készítettem weboldalra, pszichodramatikus képeket állítottam csoportokban, és azt gondolom, hogy a június 21-i önismereti nap is egy pillanatkép lesz. Azok, akik eljönnek, megalkothatják saját maguk egy sajátos önarcképét, és hogy minél igazibb legyen, dolgozhatnak azon is, hogy közelebbi viszonyba kerüljenek az alannyal, vagyis önmagukkal. 

"Szerintem nagyon nehéz önarcképet készíteni. A saját képemet mindig őszintének és nagyon lemeztelenítettnek látom, hátrafogott hajjal. Ing nélkül. Csak egy kis megvilágítással. Szeretném, ha nagyon grafikus jellegű lenne – a sötét és a világos kontrasztjával. Más nem lehet a képen, de félek egyedül csinálni. Már régóta gondolkozom rajta. Már az önarckép egész ötlete is furcsa. Annyira erősen kötődök a fényképezőgépen keresztüli látásmódhoz, hogy nehéz lenne a másik oldalra kerülni. Olyan lenne, mintha a sötétben készítenék fényképeket." (Annie Leibovitz)