Ahogy ránézek a pohárra, ami az induló csoport szimbóluma, nem tehetek róla, mindig egy történet jut eszembe.
Állítólag egy réges-régi keleti történetről van szó, mindenestre azt hiszem, én egy nindzsás filmben hallottam először. Tudjátok, akkor, amikor az amerikai akcióhős felmegy a hegyekbe a híres mesterhez, aki a kőszikla tetején egy kolostorban lakik, hogy tanítsa meg őt a harcművészetekre. Az öreg mester fogadja a fiatal titánt, leülnek teázni. Szóval, ott ül a bútorozatlan szobában egy párnán a mester, vele szemben a leendő tanítvány, köztük meg egy kis asztalon tea és két csésze van. Amíg a fiatal elmondja, hogy miért is jött, közben hadarja, hogy melyik mestertől milyen nagy tudásokat szerzett és milyen sok elismerése, érdeme, érme van már a harcban, addig az öreg tölt neki teát, azonban túltölti a csészét, és a tea kifolyik. Erre a fiatal rászól az öregre kicsit zavarodottan, hogy mit csinál, túlöntötte. Akkor a mester felnéz, totálplán, és a következőt mondja: "Tudod, te is olyan vagy, mint ez a csésze tea. Ha már tele van, nem lehet bele tölteni, mert akkor kifolyik, nincs értelme. Először ki kell önteni belőle, hogy újra tölteni lehessen bele."
Sokszor magamon is észreveszem, hogy sokat beszélek, el akarok mondani dolgokat függetlenül attól, hogy valaki kérdezte volna tőlem. Ilyenkor úgy érzem, hogy én vagyok a túltöltött csésze, és igyekszem ránézni, hogy mi van bennem, mitől nem tudok befogadni, és mi kell ahhoz, hogy tudjak. Lehet épp az, hogy sokat beszéljek. :) Vagy valami mást kell kiürítenem, hogy meglássam, meghalljam és megértsem a másik embert, aki ott áll előttem és mondani akar valamit. Lehet, épp valami fontosat.
Hát ilyeneket is lehet hallani akár a nindzsás filmekben is, persze ha épp még nincs tele a csésze teljesen...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése