Összetört kapcsolatok múzeuma

Zágrábban vagyok pár napot, és belebotlottam a város egyik kortárs különlegességébe, vagy úgy is mondhatnám, hogy életem első tisztán önismereti céllal létrehozott múzeumába, ez pedig egyfajta megtört szívek háza, a Museum of Broken Relationships. 
Nem is csak egy helyi kezdeményezésről van szó, mára már világszintű mozgalommá nőtte ki magát a kezdeményezés: adjunk teret annak, hogy az emberek megtanulják, szépen, méltósággal, ünnepélyesen, rituáléval elgyászolni a párkapcsolataikat. 

Tárgyakat gyűjtenek, és történeteket - különböző mélységű és hosszúságú, romantikus és sematikus, felvállalt és titkos kapcsolatok sztoriját és szimbólumát találhatjuk a gyűjteményben, Zágrábban és sok más helyen is a világon. 

Plüssállatok, szerelmeslevelek és másoknak semmit sem jelentő tárgyak összegyűjtése nem nagy kunszt, mondhatnánk, és valóban, összehasonlítva más tárlatokkal, ami itt látható, az apróság.
A szándék azonban: megnyitni egy csapot, teret engedni a kapcsolati gyásznak, megmutatni azt, hogy hogyan csomagoljunk be ezer érzést egy apró tárgyba, aztán hogyan engedjük útjára, nagyon értékes és hiánypótló. 

Egy kapcsolatot lezárni, az életed történetében méltó helyre elhelyezni, kiszállni, menekülni, a feledés földjét rászórni, sokféleképpen lehet. 

Ez is egy szerepváltás: egy kapcsolati szerepből kilépni, egy másikat, az egyedülállót aktiválni. Vagy éppen válogatni az eldobott szerelmes, megcsalt társ, leváltott szerető, cserben hagyott kedves, újra egyedülálló nő vagy férfi szerepe között. 

Téged - legutóbb - milyen szerepedben hagytak el? És milyen szerepet választottál az újrakezdéshez? Mi segíti valóban a továbblépésedet?

Ha eljössz 21-én, ezzel a témával is játszhatunk.

Kívülről befelé

Biztosan volt már olyanod, hogy bementél a fodrászhoz és úgy jöttél ki, hogy más lett a világ, máshogy ér a nap, máshogy ér hozzád a szél, az emberek tekintete is valahogy más. És most nem arra gondolok, amikor rossz fodrásznál voltál, hanem amikor jónál, olyannál, aki egy kicsit változtatott, javított a hajon. 

Na erről az érzésről akarok írni most pár sort.

Ott kezdem, hogy szoktam taijizni. Mindenkinek ajánlom, nagyon szuper dolog. Amikor elkezdtem, akkor a tanárom mindig arról mesélt, hogy ezek a mozdulatok befelé hatnak. A lassú, folyamatos mozgás, az egyenletes ritmus, a mozdulatok tökéletes kivitelezése és az erre fordított hatalmas figyelem, a kívülről megteremtett rend képes rendezni a belső dolgokat is. 

Ha van egy belső elakadás, dilemma, azt is szokták javasolni, hogy próbálj meg rendet rakni magad körül, a szobádban, az asztalodon, és engedd, hogy mindez hasson rád. Persze nem varázsütésre történik mindez, időbe telik, de hat.

Erről szól az egyik kedvenc Ted előadásom is: gesztusok, pozíciók hatnak az emberre. Ha például bizonytalan vagy, mert egy fontos megbeszélés előtt az ajtóban toporogsz vagy épp állásinterjúra vársz, ahol fontos, hogy jó benyomást tegyél, közben belülről azt érzed, hogy egyáltalán nem vagy magabiztos, félsz, akkor Amy Cuddy szociálpszichológus egy ügyes technikát ajánl: Menj olyan helyre, ahol nem látnak és állj be olyan pozícióba, ami számodra a magabiztosságot jelenti. Maradj benne két percig, mert legalább ennyi kell ahhoz, hogy elinduljon  a hatás – kívülről befelé. És meg fogsz lepődni magadon. 

Érdemes kipróbálni és tudatosítani, hogy a változásnak sokféle módja és útja van. Érdemes próbálgatni ezeket, hogy kinek mi megy jobban. Hajrá! J

Nem akarok zavarni

"Elnézést a zavarásért..."
"Nem akarok zavarni, de..."
"Bocsánat, hogy közbeszólok..."
"Ne haragudjon, hogy feltartom..."

Már egy jó ideje ki van élesedve a fülem ezekre a mondatkezdésekre,
néha mégis megtörténik, hogy ehhez hasonló, bocsánathogyélek-szófordulattal ragadom magamhoz a szót, vagy magamra a figyelmet.

Nem szeretem ezeket használni és nem is tartom őket jónak, még akkor sem, ha a nyelvi fordulataink egészen hétköznapi részét képezik.
Mert az, amit kifejeznek, vagy a háttérből megmutatnak, egy alárendelődő viszony, annak a kifejezése, hogy aki éppen az saját igényét készül képviselni, bizonytalannak érzi magát azzal kapcsolatban, hogy van-e joga hozzá, hogy a másikat megzavarja, a figyelmét elterejle vagy magára vonja, netán a viselkedését irányítani akarja.

És mi van emögött? És amögött? És amögött?
Hogyha sok-sok rétegen át hántjuk le a rétegeket a kérdésről, előbb-utóbb ott találjuk magunkat a legmélyebb reszketést jelentő téma előtt.

Hogy van-e jogom élni. 

Ennek a témának az alapélményét, saját születésünket, a világra jöttünk körül történteket - hogy vártak-e, hogy féltettek-e, hogy akartak-e, valamikor egészen biztosan érdemes feltárni, megismerni, feldolgozni. Mert sok-sok dolgot megmagyaráz, elfogadtat, felszabadít, és másoknak pedig erőt ad a megváltoztatásához.

Most azonban nem vinném ezt a témát tovább,
hagyom inkább a felvetést, hogy kiben-kiben belölről dolgozzon.

Aki pedig szeretne tenni érte, hogy kikerülje a bocsánathogyélek-mondatkezdéseket, annak ajánlom elrugaszkodásként az asszertív jogok listáját, például itt.